A tökéletlenség nyomában avagy a rejtett szépség dicsérete

Tulajdonképpen az életünk egy nagy wabi-sabi, legalábbis én 48 évesen nem éreztem még meg azt, hogy be vagyok fejezve, és remélem nem is leszek, mert akkor az lenne a tökéletesség, ami nem is létezik, én pedig inkább maradok egy tökéletlen műalkotás.

Semmi sem állandó, semmi sem befejezett, semmi sem tökéletes. Valljuk be, elsőre ez elég ijesztően hangzik, legalábbis az én praktikus agyam szeret lezárni, befejezni, és elégedetten hátradőlni, ha valami készen van. De mi van akkor, ha valami vagy valaki sosem lesz készen? Ismerkedjünk meg a wabi sabi-val!

Amióta közelítek az ötvenhez, egyre tisztábban látok. Vagyis pontosabban, egyre jobban látok (és nem az olvasó szemüvegem miatt), és ez azért jó, mert a szépség nem mindig rögtön látható. Megtanultam, illetve megtanítottam magam meglátni a szépséget a tökéletlenben, a szabálytalanban, a befejezetlenben, az asszimetrikusban. Így vittem haza például a világ legferdébb fáját karácsonykor és ezért iszom csorba bögréből. Nem csak azért, mert talán azt a karácsonyfát senki nem vitte volna haza és vehetnék új bögrét is, hanem mert mindenhez egy sztori kapcsolódik, a sztorihoz pedig egy emlék. Sztoriból pedig sosem elég, erről szól az élet.

Pár éve a Facebook-on egy ismerősöm írt először a wabi-sabi életformáról, mely arra késztet bennünket, hogy folyamatosan keressük a szépséget a tökéletlenségben, és fogadjuk el az élet természetes körforgását. De hogyan is kell ezt elképzelni?

Évszázadokkal ezelőtt, a japán ősz kellős közepén, Kiotó egyik fenséges kertjében egy teamester arra kérte tanítványát, hogy készüljön fel a teaszertartásra. A fiatalember lenyírta a sövényeket, gereblyézte a kavicsot, leszedte a kövekről a kiszáradt leveleket, megtisztította a mohaútat a gallyaktól. A kert makulátlanul volt, még a fűszálak is katonasorban álltak. A mester csendesen szemügyre vette a kertet, aztán felnyúlt egy juharfa ágához, megrázta, és nézte, ahogy a gesztenyebarna levelek kecsesen hullanak alá a rendezett kertre. Ez volt a tökéletlenség varázsa, és egyben a természet rendje. Ez a wabi-sabi, mondta Rikyu mester, a japán teaszertartás atyja.

Bár alapvetően tárgyakra épít a filozófia, az életünkre kivetítve is jól működik, ugyanis az egyszerűséget, könnyedséget, minimalizmust, szerénységet, és a szépség felfogásának egyedi módját hirdeti. Ha el tudjuk fogadni azt, hogy az életünk sohasem lesz tökéletes, nem lesz tökéletes házunk, nem lesz tökéletes karrierünk és nem lesz tökéletes párkapcsolatunk sem, akkor sokkal könnyebb lesz élni is és nem fogunk az általunk generált irreális elvárások nyomása alatt szenvedni.

Nekem könnyű amúgy, mert én a tökéletest sosem szerettem, talán azért mert saját magam sem vagyok az. Korán rájöttem, hogy a különlegesség, a más, az egyedi sokkal vonzóbb, mint a tökéletesség. Emberekben is. Tárgyakban is. Történetekben is.

Azt is mondja a wabi-sabi, hogy ha valami eltörik, ne dobjuk ki, hanem javítsuk meg, méghozzá úgy, hogy kiemeljük a sérülést. Ezt a technikát úgy hívják, hogy kincugi (kintsugi), amely „arany illesztésnek” fordítható. A törött tárgyakat először lakkal összeragasztják, majd aranyfestékkel festik a varratokat, így kap új életet a darab, de magán viseli történetét is, sőt a technika által művészi értékkel is gazdagodik. És persze a lényeg, hogy nem dobtuk ki, nem vettünk újat, vagyis egy kicsit talán hozzájárultunk a fenntarthatóbb élet körforgásához.

(A kincugi (bizonytalan) eredete a 15. századra nyúlik vissza, amikor is Ashikaga Yoshimasa sógun Kínába küldte egy törött teás edényét javításra, anelyet a kor szokásainak megfelelően fémkapcsokkal tűzdelték össze, és ez nem tetszett neki. Így a sógun egy japán kézműves mesterhez fordult, aki feltalálta a kincugit.)

Életünkben mi is sokszor törünk: karcolások és repedések, melyek létünk elkerülhetetlen részei, amelyektől aztán erősebbek leszünk, és így lesz mindenki egyedi és különleges a saját törésvonalaival. Leonard Cohen, az egyik kedvenc énekesem meg is énekelte a wabi-sabit, bár lehet akkor nem is tudta, hogy mire tapintott rá: “Mindenen van repedés / Így jut be a fény."

Amióta közelítek az ötvenhez (igen, egyszer leírtam fentebb), folyamatosan kutatom, hogyan lehet ezt az öregedést túlélni. Fejben. Sokszor mondom fiatalabb nőtársaimnak, hogy ne a szépségükre építsenek karriert (vagy házasságot), mert az elmúlik, legyenek inkább okosak, mert a tudást sosem lehet elvenni tőlünk, mindegy hány évesek vagyunk és hogy nézünk ki. Még azt is szoktam mondani, hogy ne tökéletesek akarjunk lenni, hanem kiválóak. Tudom, ez talán ellent mond a most divatos “elég jó vagy” mozgalomnak, én akkor is azt mondom, hogy csak így lehetünk magunkkal elégedettek, amikor a külsőnkre már nem számíthatunk. De mi tudjuk, hogy a szépségünk, akkor is ott van, de már rejtve a felszín alatt, van, aki látni fogja és van, aki nem.

A wabi-sabi felhatalmaz arra, hogy önmagad legyél. Arra ösztönöz, hogy tegyél meg minden tőled telhetőt, de ne betegedj bele a tökéletesség elérhetetlen céljainak elérésében. Pihen, lassíts és élvezd az életet. Vedd észre, hogy a szépség a legvalószínűtlenebb helyeken is megtalálható, így minden napodon lesz öröm" - írja Beth Kempton a Wabi Sabi - Útmutató a belső békéhez című könyvében.

A cikkem eredetileg az Alkotó Energia magazinban a 18-20 oldalon! jelent meg. Köszönöm a lehetőséget! https://alkotoenergia.hu/.../alkoto-energia-ujra-2022...

Szerintem sokan vagyunk úgy, hogy nem is tudjuk, hogy wabi-sabi gyakorlók vagyunk, te is így vagy ezzel?

*Most látom, hogy már akaratlanul öregítem magam, még csak 47 vagyok! Hahaha!