Az első 50
Írta: Iványi Krisztina
Már sokszor írtam, hogy milyen szerencsés vagyok, hiszen több ezer virtuális barátnőm lett az évek alatt, sőt, olyan is történt, hogy egy névrokonnal találtunk egymásra!
Fogadjátok szeretettel, Iványi Krisztina írását, nagyon sok mindenben érzek én is hasonlóan, mint ő, és szerencsére ő nálam sokkal jobban meg is tudta fogalmazni!
Idén volt szerencsém kipróbálni, milyen érzés ötvenévesnek lenni: azt kell mondjam, közel sem volt olyan rossz, mint amilyennek huszonpárévesen – szánakozással vegyes borzongással – elképzeltem. Sőt.
Nem hiszek az olyasfajta mondásokban (mert ahogy az állítások többsége, úgy ez is megkérdőjelezhető), hogy„ a kor az csak egy szám, annyi idős vagy, amennyinek érzed magad, blabla…”: mert fogalmam sincs, hogyan is kéne éreznie magát egy ötvenévesnek. A kor szerintem egy megváltoztathatatlan adottság, amit tudomásul venni muszáj, különféle módszerekkel pedig ellensúlyozni is lehet, ennél többet viszont nem igazán tehetek. Ez van.
Nem mondhatom, persze, hogy az eltelt idő nem vett el tőlem dolgokat: a fizikai állagom változásánál azonban sokkal feltűnőbb mindaz, ami a személyiségemből eltűnt. Néha hiányoznak is az elmúlóban lévő tulajdonságaim, még ha amúgy nem is voltak túl jók: a karcos cinizmus, a sötét, abszurd humor, vagy a jó poénért mindent is beáldozó emelt szintű szájkarate képessége. Voltak idők, amikor – legalább is úgy hittem – ezek adják a stílusom gerincét, büszke voltam arra, hogy penetráns, nagyon jelenlévő személyiség vagyok, akit (akár szeretve, akár utálva, de) muszáj volt észrevenni.
Kicsit még nekem is furcsa ez a Zenkrisztina, a bölcsülő, higgadó, lazulófélben lévő asszony, aki elkezdtem lenni: nagyon kíváncsi vagyok, mi és milyen leszek majd a végére. Ez a változás részemről kicsit sem tudatos, egyszerűen csak jött magától. Nem hirtelen, nem konkrét eseményekhez köthetően, inkább, mint a csermely, ami patakká, aztán folyóvá változik, és higgadtan hömpölyögve kitolja a felesleges uszadékot a lélekből.
Eltűnt belőlem például a mindentudás vágya (pedig – a munkám miatt is – régebben óriási hírfogyasztó voltam): már igyekszem szűrni a világ hordalékát, nem engedek magamhoz akármit. Ami információra szükségem van, azt megkeresem magamnak, a mindenrőltudok sznobságát viszont elengedtem.
Csillapodott a bennem élő Ho-Shi-min is: egyre ritkábban „tanítok” csak azért, hogy bebizonyítsam, én jobban tudom, én okosabb vagyok. A saját igazam oktrojálása szigorúbb kereteket, rövidebb pályát kapott: aki érti és akarja az én véleményemet, az OK, aki meg nem, az nem. Talmi győzelem lenne kíméletlen logikával falhoz szorítani bárkit, ha amúgy az ő helyzetén, véleményén vagy érzelmein nem, vagy csak negatív irányban változtatna az én meglátásom.
Mondanám szívesen, hogy megtanultam nemítélkezni is: de ez jó nagy hazugság lenne. Erősen törekszem rá, ez igaz, de a bennem élő gonoszkodás azért meg-megvillan számtalanszor: nagy eredmény (szerintem), hogy a szájüregemből már csak ritkán jut ki.
Amiben nagyot tévedtem, amikor elképzeltem anno a jövőmet, az a munkám, illetve a karrierem volt. Pár évvel ezelőtt még úgy voltam vele, hogy amint felkészítettem az utánam következő csatársort, én hátrább fogok állni, leülök a kispadra, és onnan bíztatom majd a csapatot. Úgy voltam vele, hogy az én szakmámban (kommunikáció és marketing) elég fura lenne, ha 50 évesen én próbálnám kitalálni, mit is akarnak a fiatalabbak, és megpróbálnék nekik és velük beszélni, észt osztani, vágyakat kelteni. Ehhez képest az elmúlt 5 évben szakmailag egész jót mentem: egy csomó olyan ötletemet válthattam valóra, amelyeket sokáig dédelgettem, küzdöttem értük, és egyiket-másikat már el is temettem. Valamit biztosan jól csinálhatok, mert az elmúlt évek szakmai elismerései mellett idén – az eltelt közel egy évtized alatt másodszor – Nívódíjat kaptam (ami a mi mérnöksoviniszta vállalati kultúránkban óriási fegyvertény…). (Mondjuk amióta láttam Orsi posztját a Chanel 50 év után nyugdíjba vonuló PR-osáról, egy kicsit megnyugodtam: talán nem lesz olyan nagy gond, ha én is kitolom a nyugdíjig a szakmai szavatosságomat).
Világ életben válogatós voltam (anyám nem túl nagy örömére), ez a tulajdonság szintén erősebbé vált az idők múlásával. Ételben, emberben, ruhában, élményekben és ideológiákban egyaránt igyekszem a számomra elérhető legjobbat magamhoz venni: van, aki számára ez sznobság, szerintem meg ez a normális. Nem szégyenkezem, és nem vagyok álszerény amiatt, hogy hosszú évek kemény munkájával elértem egy tisztességesnek nevezhető szintet, mindenben. Nincs aranykilincsünk és vécécsészénk, nem járunk kétpercenként a Maldívra: van egy normális házunk, ahol az egész család elfér, van egy kertünk medencével, ami elegendő munkát és élményt ad, és vannak normális barátaink és családtagjaink, akikkel megoszthatjuk mindazt, amink van. És kábé ez utóbbi a legfontosabb az életben.
Még nagyjából az egészség is egyben van, bár már néha előfordul, hogy nem jutnak eszembe nyilvánvaló szavak. A barátokkal már nem csak ruhákról, szórakozóhelyekről és másokról pletykálunk: egyre gyakrabban keresünk vagy ajánlunk orvosokat és gyógymódokat is egymásnak, na meg persze szépségjavító szérumokat és beavatkozásokat.
Ami nyomaszt – szinte minden nap átfut rajtam a gondolat – az az elmúlás. Alapvetően nem az, hogy miként fogok meghalni (mert reménykedem benne, hogy simán csak elalszom), hanem az, mi lesz például a tesómmal, ha előbb megyek el, mint ő. Az még egy komoly tervrendszer lesz, amíg minden eshetőséget lekottázok és bebiztosítok.
Elengedtem viszont a családi örökségem egy markáns darabját: a kötelező, megelőlegezett aggódást. Nálunk genetikailag kódolt az vélekedés, hogy a nagyobb bajok megtörténését úgy tudjuk elkerülni, ha mindig, mindenen aggódunk. Ez a pre-pay rendszer persze sosem működött: a bajok – a nagyok is – mindig bekövetkeztek, a látodénmegmondtam másodpercnyi elégtétele pedig nyilván nem oldotta meg őket, a rendszer tehát teljességgel hasztalan volt. Levetkőzni viszont évtizedekig tartott, az egyik legnagyobb önmegmunkálási projektem volt. Biztos, ami biztos alapon néhány klasszikus félelmet – klausztrofóbia, hidrofóbia – azért megtartottam: talán lusta voltam megküzdeni velük, vagy egyszerűen csak nem akartam a saját hősöm lenni. Tisztelettudó távolságban vagyunk egymástól, én igyekszem elkerülni őket, ők pedig mostanság csak néha zaklatnak és csak egy kicsit, pusztán a létezésük demonstrálása kedvéért.
És mert ez amúgy egy évértékelő is akar lenni, gyorsan ideteszem, milyen évem volt: „Soha Rosszabbat!” kategóriájú. Nem veszítettünk el senkit és semmit (OK, nem utaztunk külföldre, de ettől egyelőre nem állok fejre), nem voltak nagy vitáink, megharagvásaink, szomorúságaink. Élünk – együtt élünk! – egy normális, becsületes életet, mindenünk megvan, amire szükségünk van (és persze jó pár olyan dolog is, amire nincs), az egészségünk és a csendes elégedettségünk boldogságában. Ha a fejlődést kizárólag növekedésként értelmezzük (utálom ezt a megközelítést, szerintem ez a mai világunk legnagyobb mételye!), akkor nem igazán fejlődtünk. (Vagyis csak egy kicsit, mert a tesómmal vettünk egy darab földet, de erről majd mindjárt, a tervekről szóló bekezdésben szólok). Ha megengedőbbek vagyunk, és fejlődésnek tekintjük az érzelmi, élménybeli, kapcsolódási gyarapodást, akkor fejlődtünk. Összeállt a négykétlábúpluszkétnágylábú alkotta kis családunk kerek egésszé, egymással harmonizáló szokásaink lettek: mindenki egyediségét megtartva lettünk fenntarthatóan működő egység. Együtt jutottunk fel az életünk egy olyan magaslatára, ami valószínűleg nem csúcspont (remélem, hogy nem az!), hanem egy plató, egy magasfennsík, ahol most bandukolunk egy darabig. Együtt, egymást mindig összevárva.
Amitől még tartottam korábban, onnantól, hogy először éreztem megelégedettséget a sorsommal, az a célok, motivációk errodációja volt. Idén tényleg annyira pontelég és pontjó lett minden, hogy még a kisebb nagyobb javításokkal és fejlesztések terveivel együtt is projekttelennek kezdtem érezni magam: márpedig én pont az az ember vagyok, akinek az életét projektek mérföldkövei jelölik ki, a fogcsináltatástól a házfelújításig bármi. Aztán novemberben megint rám mosolygott a szerencse (ez már a mostani házunkkal is így volt 2 évvel ezelőtt): találtam a közelünkben egy csodapanorámájú termő gyümölcsöst alig 10 percnyi járásra tőlünk, így most elkezdtem beleásni magam a permakultúrába, illetve a miniházak rejtelmeibe. Szóval lesz tanulnivaló is, lesz feladat is, és ha minden jól megy, lesz legalább az önellátásunkhoz elegendő mennyiségű egészséges gyümölcs és zöldség is. És ha már nagyon nem bírok majd magammal, talán elkezdek egy turisztikai mikrovállalkozást is: kialakítok egy kétszemélyes miniházas búvóhelyet a termő gyümölcsösben, internet és tévé nélkül. De ez már tényleg csak a távlati terv, vagy inkább lehetőség, amivel majd vagy élünk, vagy nem. Élvezni bizonyosan fogjuk az új kertet, mert a parasztvér az nem válik vízzé, még leárazott dizájner ruhákban sem…
És akkor jöhet az 51.
Commentaires