Carmen Dell'Orefice: A modellkedéstől minden nap újjászületek
Carmen Dell'Orefice, a világ legöregebb modellje a cseh Vogue áprilisi borítóján.
Ha beírod a nevét a Google-ba, több mint egymillió fotó, cikk és blogbejegyzés jelenik meg róla. De ez a szám Carmen Dell'Orefice számára semmit sem jelent. A legendás modell több mint hetvenhat éves karrierje után is mindenáron önmaga maradt. Talán ezért sugárzik olyan magabiztosság és energia a fotókon és a kifutókon. Öröme ragályos, például amikor szellemesen emlékezteti a kritikusokat, hogy a divat a legelső nyelv, amit beszélünk.
Bár Carmen könnyednek és nyugodtnak tűnik a kamerák előtt, élete a kitartásról és a kemény munkáról szólt. Magyar és olasz bevándorlók családjában született, tizenhárom évesen állt először kamera elé, hogy aztán megtudja, hogy nem alkalmas modellnek. Nem adta fel, és egy évvel később a Vogue-ban volt róla anyag. A következő évben pedig, tizenöt évesen a címlapon találta magát. Azóta szinte megállás nélkül dolgozik a divatfotózás egyik úttörőjével a másik után. Szegény családból származó gyermekként görkorcsolyával járt első munkahelyére, hogy pénzt takarítson meg az élelmiszerre és lakbérre. Este anyukájával ruhákat varrtak más modelleknek.
Hét évtized után Carmen, akit ma az Iconic Focus Models képvisel, úgy döntött, hogy elkészíti egyik utolsó fotózását. A világ legidősebb aktív modellje a híres fotóssal, Albert Watsonnal dolgozott együtt a Vogue CS-nél.
Carmen, egy egyszerű kérdéssel kezdem: hogy vagy?
Egyszerű válasz egy egyszerű kérdésre, lelkileg és testileg nagyon jól!
Amikor az életedről olvasok, lenyűgöz, hogy a szüleid világa és az a világ, amelyben felnőttél, mennyire különbözik a divatmagazinok borítóinak csillogásától. Milyen volt a gyerekkorod?
Édesanyám és apám röviddel a születésem után elváltak, így a nagy gazdasági világválság idején anyám egyedül nevelt fel. Játszott a Broadway-n, olyan műsorokban, mint a Face the Music, a Ziegfeld's Cabaret, a Carol gróf hiúságai. Valójában öt éves koromig az életem a színfalak mögött zajlott, ahol arra vártam, hogy anyám lejöjjön a színpadról és hazavigyen, ami egy állandóan változó szoba volt egy egyszemélyes ággyal, amelyben mindketten aludt. Amikor már nem tudott magával vinni, elköltöztetett egy külföldi családhoz, néha több hónapra is, de mindig visszajött értem. Emiatt tizenegy éves koromig egyetlen tanévet sem töltöttem ugyanazon a helyen. Ezek a körülmények késztettek arra, hogy gyorsan felnőjek és megértsem a felnőttek világát.
Édesapám hegedűs volt, szimfonikus zenekarban játszott, állandóan utazott, és a válságos években csak annyi pénzt küldött nekünk, amennyit nélkülözni tudott. Néha évekig nem láttam, de apám soha nem hagyott el lélekben, és idővel egy erős kötelék alakult ki közöttünk, amely egészen addig a napig tartott, amíg hetvenhárom évesen a karomban nem halt meg.
Teljesen véletlenül lettem modell, nem is gondoltam nagy számnak, az számított, hogy olyan jól csináltam, hogy pénzt tudtam keresni, hogy megkönnyítsem anyám életét. A szüleim életéhez képest, akik fellépőként szórakoztatták a közönséget, nem voltam büszke rá.
Kiegészítés tőlem: Margaret Keesy, Carmen édesanyja, magyar bevándorló volt, aki egy szót nem tudott angolul amikor megérkezett az országba. Nyelvtudását szótár olvasásával csiszolta, és helyesírási versenyeket nyert. Autodidakta táncosnővolt, és mellette pincérnő és házvezetőnő. A magas, jóképű Joseph Dell' Orefice, a Roxy Orchestra hegedűse teherbe ejtette őt, Margaret kilenc hónapig várt, hogy értesítse őt. Amikor Joseph visszatért egy tengerjáró hajós munkából, elmentek a városházára és összeházasodtak. Szerelmesek voltak, de Margaret dühös volt, még csak 21 éves volt, egy hideg, penészes lakásban élt, és még váratlanul anya is lett.
Milyen viszonyban voltál akkor a divattal?
A divathoz fűződő kapcsolatom a szombat délutánokkal és a 30-as évek elejéről származó filmekkel kezdődött. De főleg annak köszönhetem, hogy anyám szabásmintákat válogatott a Vogue-ból. Mindkettőnknek varrt, köszönhetően, a hordozható Singer varrógépének. Tehát amikor nem ült a zálogházban, hogy ki tudjuk fizetni a bérleti díjat, akkor varrt. Így lett a varrás szerelmemhez. Ha a körülmények egy kicsit másképp alakulnak, talán tervező lettem volna.
Sokféleképpen segítettél formálni a divatipart, kíváncsi vagyok, segített-e téged is formálni?
Ki lenne Carmen, ha – ahogy mondod – ha a dolgok másképp alakultak volna? Ki tudja? Remélem, olyan ember lettem, aki gondoskodó, empatikus és szerető, függetlenül attól, hogy milyen szakmát űzök. Mindannyian adott maroknyi génnel születünk, ha nem lettem volna modell, valószínűleg még mindig meglenne a rendérzékem, az igényem, hogy megértsem a dolgok működésének minden bonyodalmát.
Még mindig szükségem lenne arra, hogy megtaláljam az utat az emberekhez, harcoljak a saját lustaságommal és tunyaságommal, érintett és érdekelt legyek, igyekszem helyesen cselekedni akkor is, amikor nincs más a közelben.
A modellkedés nagyszerű finanszírozási forrás lett számomra, megtanulhattam a munkát, és ezzel párhuzamosan fokozatosan megismertem a világ működését, aminek részese vagyok - és igyekszem minden nap a részese lenni azzal, hogy élek.
Rád maradt valami abból, amit a szüleid tanítottak neked?
Igen, az élet olyan, mint egy építőelem, és senki sem ad ingyen ebédet.
Mit szeretsz a legjobban a munkádban?
Amit a legjobban szeretek a munkámban, az az, hogy olyan dolgokat láthatok, amelyek az adott szezonban a többiek előtt kerülnek eladásra. De leginkább élvezem, hogy sok okos és tehetséges emberrel dolgozhatok együtt, nemzedékről nemzedékre, napról napra, és arra ösztönöznek, hogy a megszokott kereteimen kívül gondolkodjak. És bár annyi idős vagyok, mint amennyi vagyok, ettől még mindig vadonatújnak érzem magam minden nap!
A teljes interjú a nyomtatott újságban!
Carmen Instája: https://www.instagram.com/miss.carmen.dell.orefice/
Néhány korábbi kép:
Comments