#menopauzasztorik - Timi: Még mindig nehéz kimondani, hogy nem lehet több gyerekem

A menopauza szót először általános iskolában hallottam, amikor a női test működéséről és a menstruációról beszéltünk, akkor volt szó arról, hogy ennek egyszer majd vége lesz.

A mindennapi életben azonban még most sem lehet nagyon hallani róla. Anyukám 43 évesen már nem menstruált. Én akkor 21 éves főiskolás lány voltam, nem sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Valahogy olyan helyénvaló is volt, hogy ő már nem menstruál, hiszen van három gyereke. Pedig igazából már akkor ott volt a szemem előtt a korai menopauza. A családi legendárium szerint amikor a nagymamám anyukámmal terhes lett 38 évesen, akkor először azt hitték, hogy mióma, az ötvenes években nem igazán volt még megfelelő a diagnosztika. Aztán megmozdult a mióma - ez volt anyukám! A szoptatás után a nagymamának már nem jött vissza a menstruációja, vagyis menopauzába került 40 éves kora előtt. Persze megmaradt valahol a fejemben, hogy ez egy genetikai dolog lehet, de akkor nekem ez még csak egy családi sztori volt.

Aztán amikor 37 évesen úgy döntöttünk a férjemmel, hogy szeretnénk még egy babát, a három fiunk mellé, akkor eleinte nem mentünk el semmilyen orvosi vizsgálatra, hagytuk, hogy történjenek a dolgok. Amikor eltelt majdnem 2 év és nem estem teherbe, akkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy lehet, hogy velem van valami baj? Elmentem nőgyógyászhoz és ott egyből kiderült, hogy korai petefészek-kimerülésem van, és csak nagyon extrém beavatkozásokkal tudnék újra teherbe esni.

A hír teljesen lesokkolt. Akkor még rendszeres ciklusom is volt, úgyhogy eléggé meglepődtem. Visszatekintve az orvos nem volt udvariatlan, bár akkor úgy éreztem, hogy elég nyers és érzéketlen volt. Amikor megkérdeztem, hogy mire számítsak, olyanokat mondott, hogy meg fog ereszkedni a mellem és megőszülök...Úgy éreztem, hogy tíz évet öregedtem: egy 40 éves nő vagyok egy 50 éves testében, mintha kiesett volna 10 év az életemből. Azt hiszem, nem is azt gyászoltam, hogy nem lehet többet gyerekem, hanem azt a 10 évet. Aztán után olvastam, és megtudtam, hogy a korai petefészek-kimerülés minden 100. nőt érint, és nálam a családi genetika okozta ezt. Utólag raktam össze, hogy az éjszakai izzadás talán már ennek a jele volt. Később megjelentek a hőhullámok is: hol rosszabb, hol jobb volt, szedtem rá gyógynövényes dolgokat. A hajam állapota is romlott, és észrevettem, hogy nincs annyi étvágyam, mint előtte. Ez persze nem baj, mert úgy érzem, ha annyit ennék, mint előtte, akkor biztosan meghíznék.

A diagnózis egy igazi önismereti úthoz vezetett. A „ki vagyok én, mint nő” és „mitől vagyok nő” kérdésekre nehezebb volt megtalálnom a válaszokat, mint arra, hogy ki vagyok én. 23 évesen szültem az első gyermekemet. Mindig is nagyon vágytam arra, hogy anya legyek, már egész pici koromban is úgy éreztem, hogy nekem majd 4 gyerekem lesz. Három fiam van és jó lett volna egy kislány is, de nincs miért panaszkodnom. Persze a diagnózis évek után még évekig nézegettem mások babáit és tudtam, hogy vannak csodák... Most 43 évesen már nem tudom, mit csinálnék egy becsúszó babával, de azért még mindig nehéz kimondani, hogy elengedtem, hogy nem lehet többet gyermekem.

A diagnózis után, 39 évesen belecsúsztam egy depresszív állapotba. Emlékszem, szilveszterkor ültem az évtervezőmmel, próbáltam lezárni azt a borzasztó évet, és egy mondat volt a célkitűzésem: mire 40 leszek, nem lehetek ebben az állapotban. Azt akartam elérni, hogy azt mondhassam: 40 vagyok és jól érzem magam. Ehhez minden eszközt megragadtam, pszichológus segítségét is igénybe vettem.

Ma már tisztában vagyok vele, hogy van, akinek szüksége van hormonterápiára korai menopauzában. Először eléggé hormonellenes voltam, de ma már nyitott vagy rá. Olvastam róla sokat, nálad is, és tudom, hogy elavult tévhit az, hogy a hormon kizárólag rossz lehet, úgyhogy ha szükségem lesz rá, akkor állok elébe.

Tudom, hogy nem vagyok egyedül, tudom, és azért is meséltem el a történetemet névvel, mert nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljünk erről, és ne legyenek tabuk. Amikor kiderült a diagnózis, írtam erről a blogomon is (http://egyboszorka.hu/amikor-tul-koran-er-veget/ ), mert úgy gondolom, hogy mások is lehetnek hasonló helyzetben, és szeretném, ha többet beszélgetnének egymással a generációk. Sosem lehet tudni, hogy milyen családi sztori befolyásolhatja az életünket.