Társtalálás 50 felett?

A következő történet bár anonim, nagyon is igaz. Anna (megváltoztattam a nevet) osztotta meg velünk történetét a zárt csoportban, és milyen jó, hogy megosztotta!

---

Az elmúlt három hónap megélései fenekestül forgatták fel az életem, ami hozott kemény pillanatokat és egy új szerelmet is. Főképp utóbbi helyzet az, amivel kapcsolatban rengeteg tanulnivalóm van - egy húszéves házasság, és egy tíz éves kapcsolat után - megérkezett - mit megérkezett, berobbant - az életembe az, akire mindig is vágytam.

De 50+ korban egy ilyen szitu hoz egy csomó olyan dolgot is, amit most tanulnom kell. Megtanulni jól kezelni a múlt árnyait (sajátot és a kedvesemét is), erősíteni a saját értékeimet, az önbecsülésemet....

Alapvetően azt gondoltam, hogy helyemen vagyok, kerek egész vagyok, amiben nem is kételkedek, hiszen ezért érkezhetett meg az a másik egész, akivel az élet, a mindennapok, a történéseink, a férfi-női minőség megélése könnyedén folyik. Két egész ember, akiknél azonban semmi nem nagykönyvi szinten zajlik. Sem a megismerkedésünk, sem az az elv, hogy nem költözöm össze két hét után.....stb.stb. Annyi, de annyi minden van másképp, és annyi, de annyi mindent kell megtanulnom, hogy néha kibillenek a kis lelki nyugalmamból.

És akkor jöjjön a történet, amit főképp a tapasztalások miatt szerettem volna megosztani, hogy mennyire másképp is történhet, betoppanhat, berobbanhat egy társ, egy férfi egy szerelem az ember életébe, mint ahogy elképzelte- ha hagyja, és képes lazán, elvárásoktól mentesen kezelni.

52 évesen túl egy 20 éves házasságon, és egy évtizednyi kapcsolaton, aminek az utolsó két éve már kb. csak baráti együttélés volt, meg olyan se-vele, se nélküle csapda (anyagilag szerencsére nem), lelkileg nehezen engedtük el egymást, miközben üresen teltek a hétköznapok és kb. csak illúziókba ragaszkodás volt az egész.

De ez alatt a két év alatt bennem megérett, hogy milyen férfit szeretnék és tudnék elképzelni, és milyen az, akit biztosan nem szeretnék. 10 éven át egy lágy férfival éltem, aki mellett ugye könnyű belecsúszni a gondoskodó anya-szerepbe, ami egy darabig jó, de nap, mint nap baromi fárasztó. Ahogy az is 5 csillagos önbecsapás és hízelgés az egonak, amikor a kezdetektől azt hallod, hogy: te vagy az én kis motorom. És tényleg én voltam, kormányoztam az élet nevű tengeren mindkettőnk hajóját, sőt, egyszerre hármat: a sajátomat, a közöset és az övét is.

Nem nehéz kitalálni, hogy olyan férfira vágytam, aki önmagában is egész, tudja mit akar és teszi is a dolgát, cselekszik, tervei vannak, megvalósít, én ezt a magam nyelvén úgy hívom, hogy: teremt!

Bár nem töprengtem naphosszat ezen, de nagyon éreztem, hogy mit szeretnék, miközben azt meg el sem tudtam képzelni, hogy valaha valakinek még megengedem, hogy hozzáérjen a testemhez, hogy megnyíljak egy idegen férfinak testileg. Nagyjából két éve a nőt eltemettem magamban, a meglévő kapcsolat kihűlt - aminek persze én voltam az oka nyilván - hiszen már nem vágytam a testiségre. Legalábbis ez volt a konklúzió: hello klimax, viszlát szex. Én meg elfogadtam, hát jól van akkor, elmúlt.

Miközben vágytam a nagybetűs Férfira fogalmam sem volt arról, hogy a testiséggel mi lesz, mert tényleg elhittem, hogy engem ez már nem érdekel.

Amikor kimondódott végre, hogy lezárjuk a 10 évet, regisztráltam a randivonalra, és innentől kezdve felpörögtek az események. Egy darabig előfizetés nélkül toltam, néhány levél, érdektelen bemutatkozások, aztán rájöttem így nem fog menni, előfizettem egy hónapra. Felgyorsultak az események, sok levél érkezett a legtöbb felejtős.

Aztán nagyjából egy időben kaptam 1-1 levelet, akikkel levelezésbe fogtam. Az elsőnél hamar telefonra váltottunk, de ez után a telefon után le is zártam, egy rémesen zűrös életúthoz nem kívántam asszisztálni.

Míg a másik férfival egész könnyen és gördülékenyen mentek a levélváltások, DE: és itt jöhettek volna a kifogások: a helyesírási hibákkal tarkított levelek - túlléptem rajta, no de 4 évvel fiatalabb, hát oké, végülis azt írtam a lapomra, hogy 48-tól keresek 58-ig, ő meg azt írta, hogy 35-52-ig, ő 48 én 52, a matek kijött Sőt pláne oroszlán jegyben született, akire mindig azt mondtam, hogy oroszlánnal soha! Ennek az alapja annyi, hogy a tágabb családban ismerek egy oroszlán jegyű férfit, aki annyira, de annyira sok, harsány, uralkodó és egyebek, hogy beégett, hogy az oroszlán jegyben született férfiak messze kerüljenek. Nos nem sikerült.

Itt elugrok odáig, hogy kb. 10 nap levelezés után már elég nyilvánvaló volt, hogy találkozni fogunk. Nekem épp elég sok munkám volt, a kedves meg éppen karanténban. Mígnem arra jutottunk, hogy tulajdonképpen a legrugalmasabban úgy tudjuk összehozni, ha én a karantén utolsó napján meglátogatom. Értitek, első randi a férfinél? Na erre is azt mondtam volna korábban, hogy ilyet soha. Az első randi semleges helyen legyen. Nem jött össze.

Eljöttem hozzá, és itt jöttek a további "furcsaságok". Mert az ember lányában még 52 évesen is él egy kép, hogy milyen legyen az első randi, habos-babos-romantikus, vagy valami ilyesmi. Hát ez nem olyan volt :)

Kedvesem pont úgy fogadott, ahogy ő itthon lenni szokott. Kényelmes melegítőben, csak semmi cicoma. Igaz én is egyszerűen öltöztem, de azért ez rendesen meglepett. Most már azt mondom, hogy így volt jó, mert később rájöttem arra, hogy ő sosem fogja másnak mutatni magát, mint amilyen. Ő önmagát fogja mindig adni, és ez a melegítő ruhás, napközben a munkájában koszos munkásruhás férfi ez is Ő. Sőt, igazán ez Ő, mert valamit mindig szerel, épít, ültet, metsz.......és ezt kinti, koszos ruhában teszi.

Akkor persze ez rettentően furcsa volt, viaskodtam magamban, hogy nehogy már egy farmert nem tudott volna felvenni. Viszont ebéddel várt - igaz az kihűlt és zavarában elfelejtette megmelegíteni, én meg nem mertem szólni, hogy langyos a leves.

Elég sokat beszélt, végtelenül hétköznapi dolgokról, nehéz volt kapcsolódni hozzá. Nem beszélgettünk magunkról, kapcsolatról, elképzelésekről. Prózai történetek voltak terítéken, meg egy finom zöldségleves a kedvemért. ( nem eszem húst)

A kb. két órás találkozó végén már eléggé indulhatnékom volt, cseppet sem éreztem, hogy köztünk bármi lehet. Nyilván erről is volt egy elképzelésem, hogy biztosan meg fogom érezni az első találkozáskor, hogy: igen, ez az a férfi! Nem azt mondom, hogy az első látásra szerelem képe lebegett a szemem előtt, de azt gondoltam, hogy valamit biztosan fogok érezni.

Elköszöntünk, kérte majd írjak, ha hazaértem stb. Másnap megírtam neki, hogy sajnálom, de nem érzem azt, hogy folytatnunk kéne. Ez őt meglepte, tetszettem neki és azt érezte, hogy van sok közös témánk - ami igaz is volt, mert a levelezésekből ez tisztán lejött: világlátásunk, életmódunk, szabadidős elképzelések, gyökereink, tényleg sok-sok közös pont van - de a személyes találkozás bennem nem indított el semmit.

Ekkor már egy ideje messengeren toltuk a "beszélgetést", és bár mindketten kifejeztük, hogy sajnáljuk, de valahogy nem maradt abba a csevegés. Ami egyszer csak a, hogy telik a napod, mi jót csinálsz, ki hol jár mondatokból átcsapott abba - igaz, nyilván szó szerint csapta a szelet nekem - hogy mégis csak kéne még egyszer találkozni.

Az első "randi" után 5 nappal ismét itt voltam nála, és én nem tudom hogy csinálta, de addigra már olyan felfokozott állapotban voltunk, hogy nem volt kérdés azt a bizonyos kémiát letesztelni Ez is olyan szitu volt, amire korábban tuti azt mondtam volna, hogy na nem, majd szép lassan.... majd, ahogy én bele tudom engedni magam. Szerencsére nem hagyott időt nekem arra, hogy agyaljak a testem általam elképzelt árnyairól, formáiról, mindezt annyira jól csinálta, cseppet sem erőszakosan, hanem közös akaratból, de határozott férfiként cselekedve.

És ekkor egy olyan átlényegülés történt az én testemben, miután két éve már nem menstruáltam ebben a felfokozott hormonális őrületben egyszercsak megjött, pislogtam, hogy na ne már . Szépen 4-5 napig normál vérzés, ami azóta megint nincs - nem is hiányzik - de elég nagy csodának éltem meg, hogy így reagált a szervezetem. Mintegy választ adva arra, hogy igen, nő vagyok!

Eltelt még 2 nap az első ittalvásig, aztán még pár nap, hogy már mindennap itt aludjak....

Ez is egy teljes szembe menés a saját elgondolásommal. Bár egyikünk sem távkapcsolatot keresett - ezt a Kedvesem egyértelműen el is mondta - , de én azt kértem, hogy szép lassan haladjunk, kezdetben távkapcsolati formában, aztán majd alakul.

Hát alakult. Néha úgy érzem, hogy ez alatt a bő két hónap alatt már legalább egy évnyi mindent éltünk meg, miközben viaskodok néha önmagammal, néha a múlt árnyaival, a saját buta mintáimmal, közben egyre jobban összecsiszolódunk, egyre több felismerést kell még magamban helyre tenni, tanulni ezt az új helyzetet és az új önmagamat is.

Mielőtt feltennétek a kérdést, hogy de ha ennyi minden nem stimmelt elsőre akkor mégis miért, honnan éreztem, hogy mégiscsak meg kell próbálni.... vagy miért engedtem ezt az egészet így megtörténni?

Mert mindvégig olyan felszabadult önmagamat élhettem és élhetem meg, amiben nagyon rég volt részem. És nem elsősorban a szerelem vagy testiségre gondolok - nyilván ez az alapja - hanem arra, hogy a leghétköznapibb helyzetekben is annyira önmagam lehetek és vagyok a mai napig, amit én óriási áldásnak élek meg. Végre újra az életvidám, energikus, sokat nevető és végtelenül szabad nő vagyok.

És ez most jó, nagyon jó, és kívánom minden nőtársamnak, hogy engedje el az elvárásait, tegye félre a kifogásokat, és hagyja áramolni maga körül az életet, mert sosem lehet tudni, hogy milyen csodákat rejt!